Hajdrák Tímea vagyok. Egy páciens. 1985-ben és 1988-ban születtek a gyerekeim. A kislányom születésénél az orvosok és szülésznők hibájából a gyermekem 20 napot töltött intenzív osztályon. Azt hittük, nem marad életben, azt hittük a szülésnél történt oxigénhiányos állapot fogyatékossá teszi. Szerencsére nem így történt. A hibák főleg kommunikációs hibák voltak, de a kislányom majdnem meghalt ezek miatt a hibák miatt. Amikor nem kezeltek partnerként, panaszt tettem, az újságokhoz fordultam. Sajnos későn szóltam, előbb kellett volna az egyértelmű igényeimet kifejeznem. 

Az orvosok szerint a beteg nem ért ahhoz, ami vele történik. Fogadott orvosom volt, mert az SZTK-ban ingyen nem vizsgáltak meg. A fogadott orvos kétszer hívott be a kórházba, hogy megindítsa a neki megfelelő időpontban a szülést, de zárt volt a méhszáj. Csütörtökön este rendelt a saját magánrendelésén, ahol én is 500 Ft-ot fizettem alkalmanként az akkor 5.000 Ft-os fizetésemből. A lányom csütörtökön este 7-kor született. A fizetett orvos a magánrendelésén volt, a kórházi ügyeletes nem tudom hol volt, de nem velem a szülőszobán, a két szülésznő éppen váltotta egymást, egyik elment, a másik pedig sietett a mosogatással, mert akkor hozták haza Flórát a kórházból a Szomszédok c. sorozatban. Hát így születik meg egy kisbaba 1988. december 1-jén csütörtökön 7-kor majdnem egyedül egy szülészeten Budapesten. De mivel anyuka tanulatlan, a baba ki-be csúszik, és belekakil a magzatvízbe, és oxigén helyett mélyeket slukkol a meconiumos magzatvízből. Sosem bocsájtom meg nekik és értem, hogy mi történt. Az egyik legkiszolgáltatottabb helyzetben voltam, ami csak létezik, de nemhogy empátia nem volt bennük, a kötelességüket sem teljesítették. 

2009. decemberében mellrákot diagnosztizáltak nálam. A doktornő úgy mondta meg, hogy rákos vagyok, hogy félmeztelenül feküdtem az ágyon, és ő kente rám a zselét az ultrahanghoz. Aztán megszúrta a mellemet érzéstelenítő nélkül egy vékony tűvel, mellészúrt, és a véres kenetet két üveglemez közé téve a kezembe nyomta, hogy vigyem fel az emeleti laborba. Úgysem lesz jó az eredmény, mondta, mert csupa vér. A taknyom a számig folyt, miközben vittem fel a véres kenetet az Onkológiai Intézet laborjába. De ő ebből semmit sem vett észre. Fát vágott. A fa pedig azt hitte, azonnal meghal, de ha nem is azonnal, előbb megkínozzák, és utána meghal. A betegséggel való  megküzdésemnek az sem tett jót, hogy egy másik kórházban, ahová elmenekültem, az Onkológiai bizottság szobája a hullaház és a nukleáris medicina közti folyosórészen van. Az nem pénzkérdés, hogy egy szoba, hol szoba. Ez üzenet. Azt üzeni, halott vagy! Ide száműzünk a többi ember közül. Ne lássák, hogy kopasz leszel, ne lássák, hogy szenvedsz, hadd higgyék, hogy ők vannak és ti vagytok. Ez bizony az empátia teljes hiánya és nagyon durva kommunikációs hiba. 

Mint a Bakancslistában, a harag tett túlélővé. Olyan pipa lettem, hogy életben maradtam. :) Talán nem lep meg senkit, hogy lelkileg nem vagyok százas, és igen kritikusan pillantok körbe, ha beteszem a lábam bármelyik egészségügyi intézménybe.